Áldott húsvétot kívánunk! Az egyházi vezetők ünnepi gondolatai

Schönberger Jenő püspök üzenete 2022 húsvétján

Kedves Pap- és Szerzetestestvérek, Tisztelendő Nővérek, 
Krisztusban Szeretett Ünneplő Hívek!

„Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból!” – Addig ugyanis még nem, de akkor, az üres sír láttán megértették, Jézus valóban az, akinek mondta magát: Isten Fia.

Hiába szúrták át Szívét, hiába volt a nagy kő, rajta a pecsét, hiába volt az őrség: Jézus harmadnapra dicsőségesen feltámadt.

Kedves Testvérek! Jézus feltámadása isteni küldetésének és istenségének legfőbb bizonyítéka. Ne csodálkozzunk azon, hogy a hitetlen kritika ugyanúgy akkor, mint ma is minden követ megmozgat, hogy kétségbe vonja feltámadását. Azt a tényt, hogy a Názáreti Jézust, akit keresztre feszítettek és eltemettek harmadnapra feltámadt, nem lehet letagadni, nem lehet kitörölni az emberiség történetéből.

Hogyan történt feltámadása? Jézus Krisztus nem egyszerűen visszaéledt, mint Lázár, vagy mint a naimi ifjú, hanem új életre, örök életre támadt fel. Jézus Krisztus emberi lelke, amely a halál pillanatában elvált a testtől, a harmadik napon újra egyesült vele. És abban a pillanatban a teste mennyei dicsőségbe öltözött és átment a természetfeletti világba. Már nincs alávetve a természet fizikai törvényeinek. Ezért csak az láthatja, akinek megmutatja magát. Zárt ajtón keresztül közlekedik. Sem tér, sem idő nem tartja már korlátai között. Már nem jár együtt az apostolokkal, csak megjelenik közöttük. Teste valóságos emberi test, de a feltámadása után más lett, mint a feltámadás előtt volt. Az apostolok sem ismerik fel, ezért mindig igazolnia kell magát: megmutatja nekik kezét és oldalát. 

Ismeretlen szerzőtől olvastam a következő történetet. „Egy kislány a nagymamájával élt. Történt, hogy egy éjszaka tűz ütött ki a házban, ahol laktak. Az idős asszony megpróbálta kimenteni a hálószobában alvó gyermeket, de már nem jutott fel az emeletre, beleveszett a lángokba. A szomszédok hívták a tűzoltókat. És amíg várakoztak, hirtelen sírásra lettek figyelmesek. A kislány feje bukkant fel az emeleti ablakban, segítségért kiáltozott.

Megrendülten álltak, senki nem mert a tűz közelébe menni. Hirtelen előkerült egy ember, létrával a kezében. Falnak támasztotta a faalkotmányt és eltűnt a tetején. Amikor ismét előbukkant, a kislányt hozta a karjában. Átadta a lent várakozóknak, majd nyoma veszett az éjszakában.

Másnap összeültek a város lakosai, hogy eldöntsék, ki vegye magához, és nevelje fel a gyermeket. Egy tanár kijelentette, hogy ő jó nevelést biztosíthatna a kicsinek.

Egy földműves is ajánlkozott, mondván; a tanyáján egészséges körülmények között cseperedhetne fel a kicsi. Végül a város leggazdagabb polgára emelkedett fel: – Nálam megkaphatja mindazt, amit eddig említettek, ráadásul minden egyebet, ami pénzzel megszerezhető.

A gyerek mindvégig hallgatott, tekintetét a padlóra szegezte. – Kíván-e még szólni valaki? – kérdezte az ülést vezető elnök. Nehézkes léptekkel egy férfi jött előre a terem végéből. Megállt a kislány előtt és a karját nyújtotta felé. A tömeg felhördült. A férfi kezét és karját borzalmas sebek borították. – Ez a bácsi mentett meg! – kiáltott a kislány. Egyetlen lendülettel a nyakába ugrott, és görcsösen kapaszkodott belé, mint azon a vészterhes éjszakán. – Az ülésnek vége – szólt az elnök.”

Kedves Testvérek, úgy érzem, mi vagyunk ez az árván maradt kislány, akinek a sorsáért a világ végéig folyik a tárgyalás, de nem a jót akaró emberek-, hanem Isten és a Sátán között. 

Az egyik oldalon a Sátán, aki Jézust is megkísértette, és mennyivel inkább újra és újra próbálkozik azokkal, akiket még el lehet téríteni végső céljuktól, melyet az isteni gondviselés Isten bölcsességében és szeretetében számukra kijelölt. Nem tud belenyugodni abba, hogy a mennyei Atya úgy szeret bennünket, hogy egyszülött Fiát is kész feláldozni értünk; nem tud belenyugodni abba, hogy Isten Fia kész a halálig menő engedelmességre, csakhogy számunkra az örök életet megszerezze. A Sátán ma is nagyon sokat ígér: élvezetet, sikert, gazdagságot, kényelmes életet, ha leborulva imádjuk. 

A másik oldalon Jézus Krisztus átszúrt kezét nyújtja felénk, becsületességet, megbocsátást, szeretetet kíván tőlünk, és azt, hogy minden nap vegyük fel a keresztünket és úgy kövessük. Bíztat, hogy ne essünk kétségbe emberi gyarlóságaink, bűneink ellenére sem, hanem bízzunk benne. Bűneinkre van bocsánat, ha őszintén megbánjuk azokat és kérjük Egyházától a feloldozást. A bűnbánat szentsége a Feltámadott csodálatos ajándéka számunkra. Nem is lehet igazán Húsvétot ünnepelni szentgyónás nélkül. Mert mit használ nekünk, ha Jézus Krisztus feltámadt, de a lelkünk a bűnben halott marad?

Kedves Testvérek! A Gondviselés Évében vagyunk. A nagycsütörtöki Utolsó Vacsora a nagypénteki keresztáldozat elővételezése, az első szentmise, és azóta minden szentmise Jézus keresztáldozatának és feltámadásának megjelenítése. A szentmise az isteni Gondviselés csúcspontja, mely által Isten bölcsességében és szeretetében nemcsak megmutatja végső célunkat, hanem el is vezet oda. Hiszen a szentáldozásban a feltámadt Krisztussal egyesülünk, aki minket is feltámaszt és a maga dicsőségében részesít. Krisztus a feltámadásunk és örök életünk záloga. Minden szentmisében az értünk meghalt és feltámadt Krisztus kitárja felénk szegekkel átszúrt kezét, mint szeretetének bizonyítékát és garanciáját. Nézd, én mindent odaadtam érted, mindenért megfizettem helyetted, válaszd az életet!

Döntenünk kell, Testvérek! Kit választunk? Kihez akarunk tartozni? Annak a kislánynak példájára merjük magunkat Jézus karjaiba vetni és világgá kiáltani: Ő mentett meg, Őt akarom! Hozzá akarok tartozni, egészen az övé lenni!

Bárcsak mindannyian újból és még fokozottabban átélhetnénk a mai szép ünnepen a Krisztushoz tartozás örömét. Ebből fakad a mi üdvösségünk, hiszen csak akkor lesz részünk Krisztus feltámadásában, ha földi életünkben és halálunkban is az Övé vagyunk.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek kegyelmekben gazdag húsvéti ünnepeket! Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Szatmárnémeti, 2022 Húsvétján
+Jenő püspök


 

Gellén Sándor nagybányai esperes, avasújvárosi lelkipásztor ünnepi üzenete

“Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az ÚR, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt és hogyan ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.” (Luk. 24,34-35)
 

Minden bibliaolvasó embernek ismerős az emmausi tanítványok története. Jézus két olyan tanítványáról szól, akik a tágabb tanítványi körhöz tartoztak. A Jézus megfeszítése utáni napon a zsidó törvények értelmében ők is részt vesznek a páska ünnepén, amely sok mindenben különbözött az ez előtti és az ezt követő páskától. Egy héttel a páska ünnepe előtt már a környező tartományokból összesereglett sokaság még királyként ünnepelte Jézust, aminek akár szemtanúi is lehettek. De a nagy ünneplés nem tart sokáig, mert az ünnepelt Mestert elfogták, a nép vezetői az ünnep előtti napon keresztre feszítették és meghalt. Vége az ünnepnek és öröm helyett lehorgasztott fővel igyekeznek haza, mert semmi nem úgy történt, ahogy ők ezt előre eltervezték és elgondolták. De nem az ünnep szépségéről társalognak a haza vezető úton, hanem azon, hogy milyen kiábrándító is volt rájuk nézve az ünnep. Ők azt hitték, hogy eljött az idő és Jézus elfoglalja megérdemelt királyi trónját és minden megváltozik egy csapásra. Csodára vártak, de helyette pusztulás ül mindenen. Valami hasonló hangulat lengi be sok mai keresztyén életét is így húsvét táján, az ünnepi várakozás idején. Különös csodában reménykednek, hogy csak úgy egy csapásra minden megváltozik életükben anélkül, hogy a változásért valamit is tennének. A két tanítvány arról beszélget, hogy Jézus milyen nagy csalódást okozott nékik, pedig ők azt remélték, hogy Ő fogja megváltani Izráelt, az, aki próféta volt szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt. És amint így tanakodnak, miközben az elhagyatottság érzése kavarog lelkükben, amikor senki emberfia nem segíthet bajukon, akkor szegődik melléjük Jézus. Nem fedi fel magát előttük, mellettük megy, de mégis rejtettségben maradva társalog velük, mert látásukat valami akadályozta és nem ismerték fel őt. Olyan jó lenne érteni, hogy mi okozza sokszor ezt a vakságot vagy homályos látást, amiben mi is számtalanszor szenvedünk. Tudjuk, hogy Jézus ott van mellettünk: „velem vándorol utamon Jézus, gond és félelem el nem ér” énekeljük dacolva mindennel és mindenkivel, de a félelem és kétség erőt vesz rajtunk és megvakít. A tanítványok is látják és hallják a kérdését a hozzájuk szegődőnek, de nem tudják ki az. Jézus nem fedi fel magát előttük, hanem kérdést intéz feléjük: Miről beszélgettek egymással útközben? Mintha azt kérdezné a húsvétot ünneplő keresztyéntől: Mire keresed a választ? Hol tartasz a feltámadás hitében? Hiszed-e, hogy Jézus az első zsenge a feltámadottak között? Az ő feltámadása a te feltámadásodnak is a biztosítéka?

Nem azért szegődik melléjük, hogy egy jót társalogjanak hanem, hogy hitre segítse a hitevesztett tanítványokat. A gyásztól megtört és hitét vesztett tanítványok reakciója emberileg természetes. Jézus halálával minden eddigi álmuk szertefoszlott, a múlt szépsége, a Jézussal átélt sok- sok emlék köddé vált azzal, hogy a főpapok és a főemberek harmadnapja halálra ítélték és megfeszíttették. Az sem vigasztalja őket, hogy némely asszonyok híradása szerint már nincs a sírban, ahová helyezték, akik angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. Van már valami, amibe bele lehet fogódzni, de ki látott már olyat, hogy valaki feltámadt, s ha úgy is lenne, csak akkor hisznek, ha ők maguk saját szemükkel győződnek meg erről. Eljött az alkalmas pillanat, amikor Jézus felfedi magát. Nem bemutatkozik nekik, hogy Én vagyok, hanem hitet ébreszt. A hit hallásból van és a hallás Isten ajándéka, ezzel az ajándékkal lepi meg Jézus az övéit. Igét hirdet, prédikál, végigmagyarázza mindazt, amit az atyák az írásokban róla írtak, szenvedéséről és megdicsőülésének a módjáról.

Olyan hamar telnek a percek, hogy már ott is találják magukat otthonuk előtt, de a titokzatos útitárs tovább akar menni, ám rábeszélik, hogy legyen hajlékuk vendége. A zaklatott szívű barátok lelkében oszlik a kétség, hogy valamit ők biztosan nem tudtak és nem értettek jól. Az asztalhoz invitált idegen, a csodálatos vendég nem csak tudatlanságukban és hitetlenségük tompításában lesz társuk, hanem asztalközösséget is vállal velük. A kenyér megtörésével oszlik az elme gyászos tompasága, lehullik a hitetlenség okozta vakság és felismerik, hogy Ő az. A halottnak hitt Jézus ott van velük, kész a megváltás, feltámadott, és aki hisz annak szomorúsága örömre fordul. Akik azonban látták és hallották Jézust, nem tehetik, hogy ne adják tovább az örömüzenetet. Vissza is térnek még az éj leple alatt Jeruzsálembe, hogy elmondják a feltámadottal való találkozásuk körülményeit és megerősítsék, hogy valóban feltámadott. Ugyanígy jelenik meg ma is a feltámadott ott, ahol félelem, csüggedés és hitetlenség uralkodik, hogy az istentiszteleten az igehirdetést hallgatók hitre jussanak és lássák a feltámadottat. Ott van az úrvacsorában, vállalja velünk a közösséget és elküld bennünket a világba, hogy hirdessük feltámadásának örömüzenetét.

A Nagybányai-, Nagykárolyi- és Szatmári Református Egyházmegye nevében

Gellén Sándor
nagybányai esperes,
avasújvárosi lelkipásztor.


 

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökének pásztorlevele

Jézus a középen

"Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (Jn 20,19–21)

Kedves húsvétot ünneplő testvéreim! Az idézett történet a naptári hét első napján, azaz egy tavaszi vasárnapon történt Jeruzsálemben. A Jézussal történt tragédia után a rettegő tanítványok egyfajta „önkéntes” karanténba vonultak, ahol – mint az evangélium írja – zárt ajtók mögött, megfélemlítve várták sorsuk beteljesülését. Életük, puszta létük volt veszélyben. Vallási fanatikusok, gyűlölködő, dühöngő, felajzott tömeg követelte életüket. Féltek, rettenetesen féltek, mint minden ember, mint mi magunk is, ha életveszélyben vagyunk. Mert életveszélyben, kritikus határhelyzetekben lehetne nagyokat és szépeket mondani, hőstetteket végrehajtani, hősként pózolni, frázisokat, vallási kliséket is puffogtatni. Igazából azonban az történik, hogy fél és retteg az ember, bármibe belekapaszkodna, félti szemernyi életét, épségét, emberi méltóságát. Ez az apostolok esetében sem volt másként: emberek voltak, akárcsak mi. Esendő, gyáva emberek, nem hősök, nem héroszok. Jézust, akit teljes odaadással, szívvel-lélekkel követtek, akiben a jövő nagy ígéretét látták, a váradalmak beteljesülését, a messiást, az isteni hatalom birtokosát, az új birodalom megépítőjét – ezt a Jézust elfogták, megkínozták, és kivégezték, mint egy közönséges gonosztevőt.

Pedig nagyon jól álltak a dolgok, hiszen Jézust tömegek követték, a nép megbabonázva rajongta körül, az éhezők enni kaptak, betegek gyógyultak meg, vakok láttak, bénák jártak, halottak támadtak fel, és hangzott az életet adó örömhír, az evangélium, Isten szeretetének üzenete. És ez a Jézus most nincsen, saját művének az áldozata lett. Azok, akik tegnapelőtt hozsannával üdvözölték, Dávid utódaként, királyként, messiásként tisztelték, most gyűlölettel eltelve halálát követelték. Micsoda döbbenet, milyen radikális fordulat következett itt be? Jézus nincs többé, meghalt, és nem maradt más a tanítványokban, csak az elkeseredés, kiábrándultság, rettegés és félelem.

Ezután következik egy másik, még nagyobb döbbenet: azt olvassuk, hogy bezárt ajtók ide vagy oda, egyszerre csak Jézus „eljött”. Egyszerűen bejött, megjelent a tanítványok között, és megállt középen. Majd pedig így szólt „Békesség néktek.” El tudjuk képzelni, mi játszódott le ebben az egészen kivételes pillanatban a tanítványok szívében, elméjében? Ámulat, döbbenet, mert ami történt, az érthetetlen, felfoghatatlan volt, és az maradt mind a mai napig. Két napja a kereszten meghalt Jézus, most pedig ott áll, mégpedig a középen. Érdekes jelenség, hogy az élő Jézus mindig ott áll meg, a középen. Nem kint a ház előtt, nem az ajtó előtt, nem a küszöbön, a szoba szélén, hanem a közepén. Ez pedig sokkal több, mint egy metafora – ez a közép. Jézus helye fizikális és lelki értelemben is, valóságosan ott van középen, mert ez az Isten jelenlétének a helye! És amikor ő megjelenik, pontosabban belép középre, és azt mondja „Békesség néktek”, akkor radikális változás áll be a dolgok és jelenségek világában. Elkezdődik valami új. Ezek a rettegő, reszkető, gyáva, félős emberek egyszerre megnyugszanak, megváltoznak, egészen másak lesznek. Nemcsak a feltámadás fizikai csodája a megdöbbentő, a megható, hanem az az átalakító belső csoda, az az erő és fény, ami a szívekben, a lelkekben itt megjelent. Eltűnik a félelem, megszűnik a bizonytalanság, a rettegés. Jézus a feltámadott, az élő, a középen álló, kitépi a félelem és a kétség méregfogát. És most már azt olvassuk, hogy a „tanítványok megörültek”, hogy látják az Urat. Az előbb még rettegtek, féltek, lehet, elbújtak volna bárhová félelmükben – de ott, ahogy Jézus megállt a középen, kiárasztotta Lelkének erejét, kimondta a békesség igéjét, a félelem és a bizonytalanság megszűnt. Aki örül, akinek bizonyossága és élő Istene van, az nem fél, nem retteg!

Végül is nem a külső dolgok, nem a történelmi feltételek változtak meg – őket továbbra is gyűlölik, és el akarják pusztítani –, hanem a lelki állapotuk, az életük belső minősége: félő, bezárkózó, rettegő emberekből bátor, örvendező emberekké lettek. Ezt jelenti találkozni a feltámadott Úrral. Ha vele találkozol, akkor tudjad – ha akarod, kéred, engeded –, ő képes arra, hogy átalakítsa életedet, hogy félelmedet és rettegésedet örömre, békességre változtassa.

Ez most velünk, ebben a mai nehéz helyzetünkben sincsen másképp. Óriási vigasztalás, erőforrás ebben a nehéz háborús helyzetben is, amikor az emberi életeken, sorsokon tobzódik a halálfélelem, a teljes kilátástalanság. Itt van a közvetlen szomszédunkban egy irracionálisnak tűnő, érthetetlen és értelmetlen konfliktus, a testvérháború, a testvérgyűlölet. Itt van a huszonegyedik század nagy tragédiája, emberi kudarca, az ittlét kiszolgáltatottsága a gonosz, a bűn valóságának. Itt volna igazán létszükség arra, hogy a gyűlölet, a hataloméhség, a rettenet helyett Jézus, Isten békessége kerüljön a középre. Mert nincsen megnyugtató emberi megoldás.

Több mint két éve élünk együtt a koronavírus-járvány nehézségeivel, közvetlen szomszédságunkban pedig megjelent a háború. Hogy mit jelent ez az ott élő emberek számára, mindannyian el tudjuk képzelni. Hogy mit jelent ez Európa jövőjére nézve, azt már elképzelni sem tudjuk. Nem túlzás azt állítani, hogy az életünk a feje tetejére van állítva. De ebben a rettegésben velünk van a feltámadott Krisztus. Közöttünk van, megjelent – pontosabban el sem ment közülünk. Most az a fontos, hogy megengedjük, hogy ő megállhasson a középen. Ne az életünk perifériáján, az ajtó előtt, küszöbön, hanem itt, az élet közepén! Ott az ő helye, az Isten helye az életünk közepén. És itt van ő most is veled, velem, velünk, az ő megdicsőült isteni valóságában – és ott áll meg keményen, kitartóan, gyógyítóan, ahol félelem, rettegés, kétségbeesés, bizonytalanság, szenvedés és kishitűség van.

A létezés, a belső templomunk közepén megálló Jézus új életet ad, erőt, lendületet, hitet, gyógyulást és üdvösséget. Kitárja a végesség felett az örökkévalóság horizontját. És feladatot is ad a mában, felelősen és szeretettel szolgálni a világban, vállalni az ő küldetését, bizonyságot tenni róla. Minden próbatétel ellenére legyen áldott, szép húsvéti ünnepünk, mert velünk a feltámadott Úr! Ámen.

Ezzel a bíztatással kívánok a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház minden tagjának és családjának áldott, örömteli húsvétot!

Kolozsvár, 2022. húsvétja
Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke